Mr. Kal'Assan; Marléne S. A. - Színházi est

Mr. Kal'Assan

Mióta sámán vagyok, és az már nem röpke hetek ügye, egyre több figyelmet kell az edzésre fordítanom. A testem edzésére, mert az a leggyengébb pontom, ha már egyszer nő vagyok. A lelkem már eléggé meg van edzve, hála Crouse-nak, aki megtanított gyilkolni annak idején. Jó kérdés, hogy újra és újra így tenném-e, ha elölről kezdhetném az életem, de ha már itt vagyok és ezen körülmények között létezem, és Stefan adott nekem lőfegyvert, Crouse pedig egy kést, hát az a minimum, hogy kihasználom a helyzetem, valamint a képességeim.
Ma este az a dolgom, hogy új animát találjak magamnak. A múltkori álom-sétám után úgy határoztam, maradok az éber elmék kellemetlen szagú, de legalább jól felismerhető világában, a valóságban, és ellátogatok valami olyan helyre, ahol egészen biztosan sokan vannak, és ahol kevés az ajtó.
És a színház ilyen. Kifejezetten azóta izgat, hogy Az Operaház fantomját láttam, de egyébként is van a dologban fantázia. Az, hogy itt feltűnjön előbb vagy utóbb valaki, akinek a képességeit elnyelhetem, csupán szerencse kérdése, de mégis hol nincs ez így? Én megteszek minden tőlem telhetőt.
Hosszú bőrkabátom alá oldalt combközépig felvágott, fényes fekete selyemruhát veszek, mely dekoltázsomnál csattal van összefogva, míg a háta egészen szabad. Nem mondom, hogy a legjobb, ha harcolni akarok, de legfeljebb akkor majd magamon tartom a kabátomat. Harisnyakötőm alá rejtve ott pihen a kis pisztolyom és egy éles szike apró bőrtokba zárva, valamint Crouse kése is, mely az eszközmágiámnak hála immár alkalmas arra, hogy animák képességeit lopjam el vele.
Ez persze nem az első lépés az úton, amit meg kell tegyek, de sosem árt, ha van mivel adott esetben kihasználni a lehetőségeket. Szóval taxit hívok, és hosszú, hullámos tincseimet lazán a hátamra engedve veszem az irányt a Színház felé.
Fényben úszik az épület, gyönyörű ilyenkor. Tudom, hogy ez csak a látszat: pénzmosóhely, tiltott találkák és szerelmi háborúk szentélye, minden, ami nem színdarabok nézéséről szól. Ma már minden páholyban valamiféle bűntény folyik, és aki igazán a darabért jött, az valószínűleg alulra ül. Én pedig nem ülök sehová.
A művészbejárón megyek be, és egy-egy jól irányzott ütéssel megbénítom a két ajtónállót, hogy elkerülhessem a hangoskodást, meg az egyéb bajokat. Eltűnök a mosdók felé vezető folyosón, minden ajtót ellenőrzök, melyik van zárva, melyik nyitva, melyek azok, amik egy animának térkapuként használhatók. Végül megtelepszem az egyik széles függönyzetű ajtónál, ami a fő csarnokba vezet. Várok. Csak remélem, hogy nem hiába.

A legjobban a képességeimet szeretem magamban, nagyban megkönnyítik az életem. Az energizálással egy pillanat alatt bejutottam a színház épületébe, általában így surranok be ide-oda. Nem a páholyok kellettek most nekem, kőműveseknek valók és snassz zöldfülűeknek (ember, fogsz egy távcsövet, szájról olvasol és tulajdonképpen bármit kihallgatsz). Nekem a büfében volt dolgom, egy pohár pezsgő várta, hogy elpusztítsam - ez volt tőlem a jelzés az itt dolgozó pincérnek, hogy kész a meló, a zsaroló hulla.

Amint felhajtottam az italt, észrevétlenül odatolt nekem egy kis fecnit, amit elolvasás nélkül tettem zsebre. Pontosan tudtam, mit tartalmazott.

Nem terveztem, hogy a főbejáraton át távozok, a színházba érkező flancos népek így is épp eléggé megbámulták farmeros, tornacipős, bőrdzsekis személyem. Úgyhogy ideje volt lépni, a kliens elégedett volt, a hullát Zane már el is tüntette, Mikhailtól pedig nemrég jött egy SMS, hogy újabb piti díler akar kinyírni egy nagyobb drogbárót. Hétköznapi forgalom a W.E.N.-ben. Bírom az ilyet, úgy is lakásátalakítást tervezek, ahhoz meg zsé kell. Ha csak a feje tetejére akarnám állítani a dolgokat, nem lenne gáz, de ennél azért macerásabb az ügy.

A következő pillanatban pedig még bonyolultabb lett. Sámán volt a közelben. Fantasztikus! Ma valahogy nem volt hozzájuk humorom, bár az is igaz, hogy egy ideje mintha kerültek volna. Vagy szimplán mákom volt az utóbbi hetekben, végtére is egyre megy. Így hirtelen belegondolva el se tudtam dönteni kapásból, hogy örülök, vagy bosszankodok. Tök mindegy.

Én ugyan nem voltam annyira eleresztve fegyverekkel - hat dobócsillag és két tőr -, de engem se kellett félteni. Nem épp nyugdíjas életmódom mellett nem véletlenül húztam idáig. Lényegében sikerült eddig elkerülnöm a halálközeli élményeket, azt hiszem, ennek is köszönhető, hogy ki se látok a vakmerőségből. Ez alkalommal is az mozgatott, nem a józan ész.

- Váó, egy sámán! - mértem végig látványosan, miközben felé közeledtem. Eszembe se volt túlságosan megközelíteni, vakmerő vagyok, nem hülye, szóval bő hét méterre tőle megálltam.- Azt hittem, már kihaltatok. - Elragadó mosolyt varázsoltam az arcomra, de a tekintetem tele volt megvetéssel. A tolerancia-küszöböm Zane-ig tartott és nem tovább.

Szerencse, hogy az ilyesfajta színházi estéket legalább olyan vörös szőnyeges előadásoknak tekintik manapság, ahol nem is a színészek az igazán lényegesek, hanem azok, akik besétálnak a főbejáraton. A nők, akik ringatják a popójukat, meg a pávának csúfolható férfiak, akik a rózsaszín nyakkendőiket igazítgatják, és ezüst mosolyt villantgatnak a kamerákra. Mindben közös, hogy van náluk filctoll, nem vagyok rá kíváncsi, honnan húzzák elő, amivel aztán dekoltázsokra, karra, miegyébre dedikálhatják az aranyat érő puszta nevüket. Remek. Pazar.
Unalmam határtalan, de azért éberen tartom nyitva a szemem. Hirtelen közeledő léptek halk neszére leszek figyelmes, mire tekintetem sietősen villan az érkező arcába. Egész kellemes lenne a szemnek, ha nem érezném, hogy egy ilyet nem engedtek volna be csak úgy. Farmerban, laza szerelésben? Nem hiszem, hogy bárki csak úgy bejuthat ide, aki nem...
Anima.
De rögtön rá is jövök, hogy nem tévedek, amikor "szép estét, Hölgyem" helyett egy szimpla "váó, egy sámánnal" indít. Igyekszem megőrizni sminkelt arcom nemes kifejezését, és apró mosolyt is megengedek magamnak, ha őszintének nem is nevezhető. Vagy nem jobban, mint az övé. Annak minden esetre örülök, hogy tart tőlem, és megtartja azt a bizonyos távolságot is. Ellenőriztem az ajtókat, amik ott vannak közvetlenül mellette, zárva vannak. Hacsak nem fut és nem ver zajt, egyúttal nem is menekül.
- Aha. Váó - mondom némi csalódottsággal a hangomban, ennél azért valamivel többet vártam volna egy színházlátogató animától. Csak azért is teszek néhány lépést felé.
- Hinni szép dolog, de lát itt templomot, Monsieur? - kérdem szinte gyengéd hangon, és tovább sétálok felé, engedem, hogy egyre fogyjon köztünk a táv. Közben átgondolom a dolgom, mégis lecsatolom kabátom övét, hagyom, hogy a fekete bőr a padlóra csússzon. Ha nagyon muszáj, futni, harcolni, bármit egy szál selyemruhában is lehet. Nem mondom, kívülről biztosan elegáns a mozdulat, de nem hiszem, hogy az úriember ettől fog elfutni. Inkább azt nézem, mennyire éber, végig szemein tartom a tekintetem. Pilláinak rezdülése úgyis elárulja, ha közben a fegyverei után, ha vannak, a ruhája alatt készül matatni valahol.
- Mi szél hozta, mondsza, erre? - vezetem tovább a társalgást. Körülbelül két méterre tőle megállok, bár mehetnék közelebb is, de tartok tőle, hogy úgyis hátra lépne. Úgy meg nem izgalmas, ha gyáva az ellenfelem.