Világleírás ismertető

Egyike volt azoknak a nagy estéknek, amikor eltöprengtem rajta az ágyamon fekve, hogy merre kellene kinyitnom az ajtómat. Nem mindig viseltem jól az otthon üldögélést, főleg nem egy ablaktalan szobában, melynek egyetlen lámpája és ágya volt. Nem is igazán láttam szükségét másnak. A fürdőszoba felé nem is vezetett ajtó, csak egy boltívet engedtem meg magamnak. Két oldalról kapni ellenséget a nyakamba egy ekkorka szobában elég nagy gáz lett volna, és nekem minden nap muszáj volt erre is számítanom. Szóval csak ültem, a leggyakrabban olvasgatással töltöttem az időt. Már csak azért is, hogy könnyebben észrevegyem, ha csapdába akarnak csalni - hiszen ha ismered egy regény felépítését, a sámánok csapdáinak jó felét már kiszűrheted. Én így tanultam.
Pedig javarészt tapasztalat volt csak az a bizonyos tanulás. Amíg az árvaházban éltem, csak ajtókon és ablakokon való keresztbe-kasul közlekedésből állt az életem. Mindig szöktem, és ez az egyetlen dolog, ami azóta sem változott. Ma is folyamatosan szöknöm kell és rettegnem, de éppen ezért tartózkodom többet inkább mások álmaiban, ahol jó szerencsével javarészt biztonságban vagyok. És hogy hogyan jutok el mások álmaiba? Hát így.
Nagyot nyújtózom, cipőt nem veszek. Halkabban tudok közlekedni vékony anyagú pamutzokniban. Sötét farmer és ujjatlan trikó van rajtam, ha hűvösebb helyre készülök, nagy ritkán szürke pulcsi is. A szürke jó szín, ha bújkálnod kell, és én abban is elég tapasztalt vagyok. Szóval lassan elfordítom a kulcsot a zárban, majd koncentrálok. Nincs hipertér-ugró képességem, így leginkább csak a bejáratig szoktam leteleportálni, majd az előtérből valahová máshová. Nem merészkedem ki az utcára cipő nélkül, mert akkor hülyének néznek. És akit hülyének néznek, azt ezzel párhuzamosan az emberek észre is veszik. Nekem pedig rejtve kell maradnom, ha csak lehet.
Térugrás képességemet alkalmazva feltépem tehát a szobám ajtaját, miközben zsebembe süllyesztem a hozzá való kulcsot. Némi koncentrációval, de szinte már reflexből megy, hogy amint becsapom magam után az ajtót, már a ház előterében állok, mintha most jöttem volna be az utcáról. Gyorsan bekukucskálok a postaládámba, és nem lepődöm meg rajta, hogy senki sem keresett. Innen már valószínűleg a szomszéd házba is át tudnék menni, ami tökéletes választás mára. Amikor időm engedi, messzebb megyek, mert a drágalátos sámán barátaim /gúnyos kacaj/ egy idő után bemérik a helyzetemet, ha mindig ugyanazokhoz török be, hogy megzavarjam az álmukat. De hát na! Akármilyen sörpocak engem sem ihlet meg, és különben is jobban szeretek olyan emberek álmaiban elbújni, akik tényleg nem foglalkoznak velem, miközben épp egy dinoszaurusz elől rohannak. Ó, ha tudnák, hogy a szerencsétlen állat nem is rájuk megy, hanem egy sámán próbálja épp rám uszítani! De mindez most nem fontos. Bízom benne, hogy nyugodt éjszakám lesz ma éjjel. Sietek is, hogy egy már elsötétített ablak túlsó oldalára kerüljek, lehetőleg egy hálószobába, ahol épp hercegnő-hajú, csinos arcú fiatal nő fekszik egymagában. Az ilyen álmokba már mindjárt izgibb belépni!
Szelíd mozdulattal állok meg az ágya mellett. Nem kell tartanom tőle, hogy bárki ránk nyit, és észrevesz. Ilyesmi nem történik. Amikor egy álomba lépek, a testem is jön velem, bár nem tudom, ezt mégis hogy oldja meg a biológia. Persze azt sem tudom, az antigravitáció hogy sikerül. Mégis megvan. Lassan érintem ujjaim hegyét a nő karjához, mely lecsüng az ágy mellől. Tenyerem finoman rásimítom a bőrére, és lehunyom szemeim.

Mr. Crouse-nak

Ez az első alkalom!
Be kell valjam, izgulok egy kissé, de teszek róla, hogy mindez ne látsszon az arcomon. Nyugodtan ülök le az ágyam közepére. Eddig még sosem csináltam egyedül. Minden megvan, ami kell hozzá, már előre elkészítettem a tárgyat Crouse késéből, amivel képes vagyok elnyelni tőle a képességeit, és ráadásul azt a tárgyat is, melyet egyfajta kabalaképpen mindig magammal kell hordanom a meditációs állapotba, mivel ennek a tárgynak a velem léte biztosítja, hogy nálam lesznek a fegyvereim. Vagy ez nem is hivatalos információ? Nem tudom. A férfi, aki sámánná tett engem, semmit se mondott, egy vénasszony tanított ki, aki pedig elég sok babonát is megosztott velem. Lehet, hogy ez is csak egy közülük, és mindenki másképp csinálja. A lényeg, hogy kreatívak legyünk.
Szóval felülök az ágyra törökülésben, lehunyom a szemeim. Balomat a térdemen pihentetem, jobbomban tartogatom a kis kabalámat Crouse késével együtt. Ezek mindig nálam kell, hogy legyenek. Lehet, hogy egy anima eltűnik a világ szeme elől addig, amíg az álmokban mászkál, de mi nem. Ha úgy adódik, hogy harc közepén ébredek, jó, ha nálam a legfontosabb fegyverem.
Szóval lehunyom szemeim. Ez nem jó! Körülbelül tíz percig csak a saját szívdobogásomat hallgatom. Már kiválasztottam a nőt, akinek az álma elég aktívnak tűnt nekem. És persze az a térség egyébként is elég aktív, ezt már felmérték a sámán ismerőseim. Szóval gyanakszunk rá, hogy jár ott valaki, és én most ki is akarom deríteni, kicsoda. Úgysem Ő.
Összeszorítom ajkaimat. Valahogy nem megy ma az ellazulás, pedig kifejezetten nem volt nehéz napom. Megrajzoltam néhány új csapdát, ott vannak az összehajtogatott lapok még az asztalon, együtt a sok radírmorzsával. Mire megerősítettem a vonalakat, hogy a falaim biztosan ne legyenek egykönnyen kidönthetők, mire megcsináltam mindent, bizony hamar eltelt a nap. Sebésznek és sámánnak egyszerre lenni nehéz, de bízom benne, hogy a kis doktori batyumat máshol, például animák lelkének a boncolgatásánál is alkalmazhatom. Ez a gondolat megmosolyogtat, és egyszerre sikerül is ellazulnom valamennyire, remélve, hogy amikor magamhoz térek, már valahol egészen máshol leszek.

//csak azért nem rémálom, mert mintajáték//

Világos van. Egész meglepő! A legtöbb álomban sötét van, de legalább félhomály. Baromira tudok neki örülni, így könnyebben kiszúrhat bárki, aki akar. Először alig ismerem fel a terepet. Ez szerintem nem is Bawaajige, de ha mégis a város, akkor valami vízparti környék lehet. A csatorna vize undorítóan zöld, vagy algával van tele, vagy dunsztom sincs, mivel. Nem fürödnék benne. Eltöprengek rajta, vajon a vegyi műveknél dolgozhat-e a nő, akinek az álmába léptem. Aztán mégis inkább tovább megyek.
Két karom összefonom magam előtt. Ide igazán jöhettem volna cipőben, de szerencsére Képzelt én képességem lehetővé teszi, hogy gyorsan változtassak ezen. Megrugdosom a port a balommal. Azt akarom érezni, hogy a zoknim nem a poros, szúrós kavicsokkal, hanem egy puha bőr cipőtalppal érintkezik! Lenézek lábaimra. Sikeres volt a műtét, ha nem is a legszebb, de legalább fekete színű, kényelmes, könnyű anyagú cipő díszeleg rajtam. Sose volt ízlésem, ez tény! Elvigyorodom a gondolaton, és folytatom sétámat a szagtalan, de akkor is gusztustalan színű csatorna mentén.
Nem akarok találkozni senkivel, és az álmoknak épp az a szerencsés pontja, hogy a sámánokon kívül itt általában egyetlen lényképet sem ismerek. Merthogy a normális - vagy mondjuk átlagosnak - emberek pusztán képekben jelennek meg itt, nem pedig valódiak. Csak én vagyok valódi, meg valamennyire az álmodó. Ez mindig furcsa a számomra, mert így elméletileg az interakcióim számának legnagyobb százaléka nem is történik meg, csak valaki álmaiban, valaki képzeletében mászkálok, és például nyugodt szívvel becsajozom. Akkor is, ha az álomkép esetleg férjezett. Kit érdekel? Pár óra, és felébred!
A környék viszonylag gyorsan változik. Ezt már megszoktam. Az álmodóknak sosincs türelmük. Mindent középen kezdenek el, aztán össze-vissza tekergetik, mint a legborzalmasabb filmek egyikét. Újranézik az izgalmas részeket, én meg addig leshetem, ahogy hirtelen törik a kép, és mindenki visszapottyan pár sarokkal arrébb. Vagy előre. Most éppen valószínűleg egy kilométernyi utat sikerült kihagynom, tuti, hogy ez a híd az előbb még távolabb volt. Mindegy, én ráérek szórakoztatni magam, és ha az álmodó nem fél a krokodiloktól, vélhetően itt a folyóparton nem is vagyok nagy veszélyben. Úgyhogy csak sétálok lazán tovább. Az álmok másik nagy előnye, hogy amint meghalnánk, felébredünk. Persze ez velem nincs így, de talán épp ez az oka annak, hogy mi animák nem halhatunk meg csak úgy. Amíg életünk vége el nem érkezik, és nem vár minket a természetes öregkori halál, csak egy álomfejtő bonthat minket szét sejtjeinkre. Abból pedig nem esznek, hogy a sejtjeimet nagyító alatt nézegessék, de nem ám! Szórakozottan gyönyörködöm a tájban, mint változik, az ég kékből szürke lesz, majd kékből sötétebb. Hirtelen durranást hallok, és a kelleténél nagyobb szél lök nagyot rajtam a folyó felé. Mi a fene?

Rémülten kapom fel magam törökülésből. Koszos padon ülök egy teljesen kihalt téren, de körülnézve máris azt látom, hogy nem olyan szörnyű a helyzet. Amíg vannak virágok a parkban, és vannak galambok is, addig biztosan nem valami szadista idióta álmába kerültem. Különben is, elméletileg egy fiatal nőnél vagyok, nem? Pillarebegtetve, reménykedősen kaparom össze magam. Végigtapogatom a külsőmet. Háááát, nem sikerült baj nélkül az érkezés. Ez bizony valami köntösféle rajtam, és nem a bőrkabát. Legalább nem a bolyhos papucsomban vagyok, esküszöm! Ha összefutok valami őrült animával, ezer százalék, hogy nem vesz majd komolyan.
Benyúlok a köntös hatalmas zsebeibe. Ez az! Kabala, Crouse-kés, pisztoly. Körömreszelő, puncsos fánk?
Kedvem lenne elereszteni egy hatalmas káromkodást, de nem illik bepiszkítani a mások álmát. Összehúzom magamon a köntöst, és abban reménykedem, hogy hamar besötétedik. Annyit tehetek magamért, hogy eszközmágia segítségével ideimádkozhatom a kabátomat, de igazából sokat nem érek vele, mert ahogy érzem, a bokáig érő köntös alatt csak fehérnemű van. És amilyen gyorsan az álomidő eltelik, jobb nem pazarolni az időt ilyesmire. Szóval így, ahogy vagyok indulok el a parkból kifelé, nézem, ahogy időközben összehajlanak felettem a fák, és egyszerre lepotyognak róluk a levelek. Jujj, nekem ez furcsa még! Ahol az évszakok két másodperc alatt váltják le egymást, lehet, hogy nagyon fogok fázni ebben a szutyok kis köntösben perceken belül.
Futólépésben haladok tovább, és látom, hogy az utca vége valamilyen folyóra nyílik. Ám ekkor eszembe jut valami. Ha engem ilyen kihalt részen ébresztett az álom szülőanyja, akkor biztosan kipakolta valahová a peremvidékre a másik behatolót is. Szemeim résnyire szűkülnek, lassítok lépteimen. Szerencsére egy álomban bármit megtehetünk, csakis az animák sérülnek meg, sem az álmodó, sem én nem kerülhetünk bajba emiatt. Szóval előveszem a pisztolyomat, magam elé tartom. Ha bárki jön azon az utcán, eltalálhatom.
Hirtelen veszem észre, hogy tényleg nem tévedek. Férfiárny lépdel el keresztbe előttem. Szemeim elkerekednek. Nem csinál semmit! Szoktak emberek az álmokban nem csinálni semmit? Békésen sétálgatni? Ki az, aki álmában békésen sétálgat? Gyorsan tudatosul bennem, hogy ő a behatoló. Célra tartok, és meghúzom a ravaszt. Egy hirtelen szélroham szinte felkap, felé sodor. Biztosan észrevesz! Már nem is törődve a célzással gyorsan adok le még három lövést, mivel a pisztolyomban mindössze négy töltény van. Újratárazok, és nem nézem, rohannom kell-e az idegen után, vagy felébred esetleg, mert ő volt az álmodó?

Hirtelen elevenedik meg karomban a fájdalomérzet. Alapból hogy lehettem ennyire figyelmetlen? Mire a hang irányába kapom a fejem, már bennem egy golyó, és szerencse, hogy a többi nem talált. De melyik agyatlan álomkép vagy sámán puffogtat így? Elkerekedő szemekkel veszem észre a közeledő, és közben a pisztolyával bénázó nőalakot. Megállok, pedig rohannom kellene. Menekülnöm. Ajtót keresnem, amit megbabonázhatok. De esküszöm, az életem árán is kíváncsi vagyok rá, ki ez a bénaság. Oké, azért ez persze túlzás.
- Bocs, segítsek célozni legközelebb? Vagy a tölténycseréhez kellek esetleg? - szólítom meg nem valami kedvesen, és őszintén szólva kicsit sem zavar, ha dühében hozzám vágja a fegyverét. Úgy ismerem a sámánokat, mint akik nem túl kevés cuccal indulnak el mások álmaiba. Szóval neki biztos nem kell az a pisztoly, nekem meg nincs kedvem iraki katonává átálmodni magam. Jobbomat odakapom a bal vállamra, ki kéne onnan szednem a golyót, de ez elég nehéz ügy. Próbálok a fájdalomból keveset átérezni, de azért torz kifejezésbe rándítja az arcom a dolog. Közben a nő közelebb kerül hozzám, az ég pedig egyre sötétedik. Nem tudom eldönteni, hogy vihar lesz, vagy csak este, de az biztos, hogy kellene valami, ahová behúzódhatok. Sajnos itt még épületek sincsenek, amiknek felugorhatnék a tetejére, majd le a tűzlépcsőn, míg biztonságos emeletre jutok. Semmi. És most bezzeg nem csűri-csavarja az álmot a kedves tulajdonos, ki kell bírnom azzal, ami van: egy aprócska vízmű-kunyhó romjai állnak a vízparton nem túl messze tőlünk, odáig kellene eljussak, annak legalább vélhetően nyitható-csukható ajtaja van.
Úgy határozok, nem várom meg az idegen, és jól láthatóan nagyon is rám vadászó nőszemély válaszát. Fél szemmel oda-odapillantok rá, majd jobb tenyeremet a seb fölé szorítva rohanni kezdek teljes izomerőből a kunyhó felé. Csak érjem el az ajtót legalább négy méternyi előnnyel, egy nő úgysem tépi ki a kezemből a kilincset. Hogy hová akarok menni, arról fogalmam sincs. Sajnos az álmokban nem igazodom ki jól, szóval a sebesülésemnek ki kell bírnia reggelig, hogy kórházba menjek vele.

A szél ugyanolyan erővel fúj és lök tovább az idegennek tűnő férfi felé. Amennyit már tudok a saját álmaimból, az az, hogy az álomképeket sosem látni tisztán. Nem emlékszel azoknak az arcára, akik nem fontosak, és könnyűszerrel eltünteted őket, ha nem tetszenek. Na már most, szerintem az álmodónak biztosan nem tetszene, hogy én itt lövöldözök, és az is lehet, hogy ezzel a széllel akar minket a folyóba kotorni, ahol már nem zavarunk.
Én igazán mennék már, de ekkor, amint sikerül életet lehelnem a pisztolyba a hatalmas szélben, a srác hozzám szól. Mérgesen pillantok fel, újra felé emelem a fegyvert, pontosan a fejét veszem célba. Nem pazarolhatok a lőszerrel.
- Nem, kösz, szerintem megoldom - felelem dühösen. Már készültem volna, hogy újra lőjek, ám ekkor ő elnézett a víz irányába, és rohanni kezdett.
Észrevett ott egy épületet, melynek ajtaját nyilván alkalmasnak érezte rá, hogy lerázzon engem. Utána kellett iramodjak, nem veszthettem el a nyomát. Ismerős volt, pedig nem sok animával találkoztam még Bawaajigében, aki életben maradt volna utána.
Ahogy megpróbálja berántani maga után az ajtót, még időben elkapom a kilincset. Szerencsére ő átlép, és már nincs módja maga után húzni az ajtót, legalábbis nem elég nagy erővel ahhoz, hogy elkerüljön és itt hagyjon engem. Kinyitom az ajtót, utána lépek.
Egy épület belső terében állok, még látom, ahogy eltűnik a lépcsőfordulóban. Utána rohanok, nincs időm figyelni a különös, szinte halvány falakat. Ez valami nagyon béna álom lehet.
Látom, ahogy ezt ő is észreveszi, és egy helyen, ahol alig van fal, egyszerűen átlép rajta. Szerencsére nincs túl sok ajtó itt, de már pont nem tudok utána lépni, mert a falak megerősödnek. Most megállok egy kicsit, megvárom, hátha hallok valami zajt. És azon gondolkodom, honnan ismerem őt? Honnan rémlik ez az arc, hol láttam már ezeket a szemeket?

Ébredj fel, nem csak neked fáj...

Elérem az ajtót. Nem tudom, miért gondolom, de szerintem más ezóta már minimum még egy tárnyi golyót eresztett volna belém. Ő viszont nem, ezért igyekszem itt is hagyni, amilyen gyorsan csak lehet. Sajnos érzem, ahogy kiragadja a kezemből a kilincset, a tér azonban, ahová bejutok alkalmas lehet rá, hogy lerázzam.
A falak igen gyengék, így a lépcsőház makulátlanul tiszta lépcsőfokain felfelé rohanva már keresem szememmel a helyet, ahol majd épp átléphetek. Sikerül is átvinnem úgymond a falat, és a következő pillanatban épp megszilárdul mögöttem annyira, hogy a nőt már ne eressze át.
Lassítok lépteimen, hallgatom a cipőm verte halk zajokat.
Ki ez a nő? Miért ismerős?
Közben körbenézek a folyosón, ahová kerültem. Amilyen szerencsém van, az ajtók zárva, de azért egyenként megrángatom a kilincseket. Az egész emlékeztet valamiféle iskolára, vagy egy árvaházra. Mintha már jártam volna ilyen helyen.
És akkor bevillan.
Hirtelen fordulok meg, de csak a fal van mögöttem. Az álom különös fordulatot vesz, az eddig nappali fényben fürdő, bár ablaktalan folyosót hirtelen elnyeli a sötétség. Ismerem ezt a képet.
Alig egy másodpercem van elrántani kezemet az álmodó nő karjáról, és máris ugrani az ablak felé. Térkapu képességemet használom, de nem koncentrálok elég jól, mert épp egy pocsolyában landolok.
- A franc - mordulok fel, ahogy átérzem zoknim nedves sorsát. Zuhog az eső, és ez az egyik olyan dolog, amin sem én nem tudok változtatni, sem a sámánok nem tudnak. Vaktában kezdek rohanni, most egész biztosan sehol sem vagyok biztonságban. Ha Marléne rájön, hogy én vagyok az, tudom, hogy üldözni kezd. Tudom, mert én is ezt tenném a helyében, ha kettőnk közül én lennék a sámán. Vissza kellene mennem a szobámba, el kellene raknom a nem is olyan régen neki írt levelet. De nem, már rég mindegy, megkapja-e. Felnézek a zuhogó esőbe, és nekiállok Képzelt én képességemmel a lábamra újra cipőt, és tiszta zoknit teremteni.

Nincs egy árva hang sem, nem árulja el magát. Én meg közben kopácsolást hallok valahonnan lentről, mintha épp szétszednék alattunk a házat. Közröhej, hogy mennyire gyorsan letelik az álomidő, de engem az sem zavar, ha most van ideje az ébredésnek. Úgyis zavar, hogy az orvosi táska helyett az álmodó puncsos fánkot csempészett a köntösöm zsebébe, szívesen térnék inkább vissza az ágyamra, és indulnék azonnal, hogy megkeressem azt az ismerős arcú animát.
A kalapácshang hirtelen erősödik fel, a falak mögöttem szürkülni kezdenek. Mint amikor elmegy az áram, hirtelen sercegős sötétség lesz, majd újra az ágyamon találom magamat.
Szinte pillanatok alatt kapom magamra a kabátot, és ugrok bele a csizmámba. Nem érdekel, hogy nem vagyok teljes harci díszben, egyik kezemben ott az orvosi táska, elteszem gyorsan a kést, a tőrt és a kabalámat is. Majd rohanva indulok kifelé.
Nincs könnyű dolgom, elvégre nincsenek olyan képességeim, mint az animáknak. De legalább azzal tisztában vagyok, milyen bevethető képességgel rendelkezem mégis, és ez a jóslás, amit azonnal kamatoztatok.
- Úgyis az utamba kerülsz, anima! - morgom magam elé, és teljes mértékig tisztában vagyok azzal, hogy a jóslás itt több önmagánál, működnie kell.
Nagyot nyelek. Még mindig azon töprengek, honnan kellene ismernem őt? De elhatározom, hogy a nyakán a lábammal majd megkérdezem tőle a nevét. Sietve szállok buszra, hogy mihamarabb odaérjek a nő lakásának közelébe. Ha az anima még azon a környéken tartózkodik, egyszerű a dolgom. De hála a jóslatomnak, előbb vagy utóbb úgyis találkozunk.
Le-lehunyom szemeim, hátha megérzek valamit, bármit, ami segít a nyomok megtalálásában, de nem olyan könnyű ez egy akkora városban, mint Bawaajige. Hirtelen azonban mintha felismerném magas, szálkás alakját. Épp egy lámpa alatt siet el, körbe-körbenéz. Ezek szerint sejti, hogy üldözöm. Mégis ismernénk egymást? Tudja, mennyire fontos elkapnom, megkérdeznem, ki ő? Menekül előlem?
Hiszen egyetlen animát tudok, akinek oka van nem találkozni velem.
- Crouse! - üvöltök át az út túlsó oldalára. - Crouse, te vagy?
Futva indulok el vele párhuzamosan, és igen, kezd tisztulni minden. Ő kell, hogy legyen. Előveszem a pisztolyomat, célzok és lövök, majd rohanva indulok át az úton felé.

Lépteim egyre sietősebbé, egyre óvatosabbá válnak. Minden második lépésnél elnézek balra, minden negyediknél jobbra, aztán össze-vissza nézelődöm, mint akinek elment az esze. Paranoiás lennék? Olykor. Ilyenkor. Amikor tudom, tudják, merre kereshetnek.
És főleg Marléne tudhatja, hol keressen, ha ezóta rájött már, hogy én vagyok. Gondolataim a nő, és a neki nem túl rég megírt levél körül cikáznak. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy hamarosan rám talál. Pedig egy ideje szánt szándékkal nem mászkálok az álmaiban. Egy, mert hordhat magánál fegyvert, megsebezhet. Kettő, mert ő maga is sebezhetőbb ott, és én valószínűleg még ma is képtelen lennék bántani. Elvégre mi ketten ha barátok nem is, de szövetségesek voltunk annak idején.
Hirtelen ér a hang, és még hirtelenebb a pisztolydörrenés. Szerencsére időben fordulok oda, hogy még lássam, ahogy lő. El tudom kerülni, hogy újabb golyókkal találjon el, ám hirtelen máshová terelődik a figyelmem.
Ő keresztülrohan az úton, melyen épp egy ótvar nagy kamion dübörög felé. Nők! Hogy soha nem tudnak a lábuk alá nézni! Nem tudom, akkor is ezt tenném-e, akkor is reflexből megtenném-e, ha nem róla lenne szó. Elugrom, és erővel kapom el a derekát. Antigravitáció képességemet használva ugrom fel, balommal elrúgom magam az épp odaérő teherautó szélvédőjéről, és csak a legközelebbi háztetőn teszem le Marlénét. Egy villanásnyi ideig a szemébe nézek.
- Ezt vésd jól az eszedbe. És most megyek - mondom, és egy másodper múlva rohanni kezdek a lapos tetőn álló kis helyiség ajtaja felé. Ha nincs zárva, itt a közös kis kaland, a találka vége, simán itt tudom hagyni, talán a döbbenet elég lesz hozzá, hogy ne rohanjon azonnal utánam. Lépteim zengnek a kövezeten, és nem nézek vissza Marléne felé.
Ha most hagy elmenni, akkor valószínűleg sosem fogom többé megkockáztatni a találkozást. Haza fogok menni, bezárkózom a szobámba. Magamra kulcsolom az ajtókat, bereteszelem az ablakot a fürdőszobában. Összetépem a hozzá írt levelet, és nem adok rá neki módot, hogy megtaláljon. Elég nagy ez a város kettőnknek, legfeljebb kevésbé szimpatikus álmokban sétálgatok majd unott óráim idején. Minden megoldható valahogy, csak elég eszesnek kell lenni hozzá.

Nem, őszintén szólva egyáltalán nem vagyok ép eszemnél. Hirtelen ragad magával az emlékkép, és már nem is tudom biztosan, hogy egy anima megölésének céljával rohanok át az úton keresztbe, vagy azért, mert meg akarok győződni róla, Crouse-e az a bizonyos anima. Akármelyik is a helyes válasz, a dudát már későn hallom meg a lövéseimtől, szinte megbénülok, megfagyok, és egy pillanatig abban sem vagyok biztos, hogy ez álom-e, vagy a teljes valóság.
De az anima lélekjelenléte a helyén van. Felém ugrik, én pedig erővel szorítom össze szememet, számat. Nem akarom tudni, mi történik, és nem is tudom, csak érzem; elemelkedem a földtől, derekam köré erős kar fonódik. Teljes erővel a másik nyakába kapaszkodom, és csak akkor eresztem el és nyitom ki a szemem, mikor a lábam alatt már biztos talajt érzek.
Felnézek az előttem állóra, tekintetünk összekapcsolódik. Most már biztos vagyok benne, ezek Crouse titokzatos, kissé mindig sötét és komor szemei, az ő gyilkos erővel mindent átható tekintete. Nagyot nyelek, de valahogy mégsem köszönöm meg, hogy megmentett. Megint. Helyette fegyveremet tapintanám, de valahol elmaradt mellőlem. Visszaemlékezve biztosan kiejtettem a kezemből, mikor elrohantunk, elugrottunk a teherautó elől.
- Te - kezdeném, de félbeszakít.
Mielőtt bármit is mondanék neki, hagyja, hogy táguló pupillákkal meredjek utána, miközben elrohan. Nincs erőm követni. Talán, ha nem ő lenne, utána mehetnék, megölhetném most. Illetve nem ölhetném meg, mert egy késsel ez elég nehéz, és most már nincs nálam semmi más. Talán a puncsos fánk az álomból. Visszanézve, most az se jönne rosszul, kár, hogy a két világ között más nem mászkálhat szabadon, csak Ők.
Jól eszembe vésem. Egyszer biztosan meg fogom ölni, de már nem most. Lassan feltápászkodom, és ugyanahhoz az ajtóhoz lépdelek, amin át ő távozott. Ha még nálam lennének a fegyvereim, biztosan megjósolhatnám, hogy megtalálom újra. Így azonban csak káromkodom magamban egyet, azt is csak halkan, és most már jobban figyelve a helyi közlekedésre, hazamegyek.