Savannah&Nick

A nikotin csak lassan szivárgott vénáimba, azt az érzést keltve, hogy bebarangolja egész lényemet. A halk kopogtatásra mégis hevesen nyomom el a cigit az ablakpárkányon, s miközben ellépek az ablaktól, gyorsan bepermetezem a szoba levegőjét vanília illatú parfümömmel.
- Khm, gyere csak be! – szólok oda halkan, s bájos mosollyal fogadom Agatha nénit. Ő amolyan dadusféle, gyerekkorom óta vigyáz rám, ha anyuék épp távol vannak. Őszintén szólva, neki a legnehezebb hazudnom, mert mindig csak óvni akart mindentől és megbízhattam benne. De hogy is értené meg, hogy drogokat árulok mindenféle partin? Különben is, jócskán túlvan már az ötödik x-en, nem akarom, hogy szívinfarktust kapjon miattam.
- Savannah, édesem, készülsz valahová? Kész a vacsora, gyere le! – mondja kedves, mély hangján, amit már jól ismerek. Mélyet szippant a szoba levegőjéből és összevont szemöldökkel néz rám. – Valami megégett? – kérdezi kíváncsian, de tekintetében semmiféle gyanakvás nem látszik.
- Nem, tudtommal semmi. De nem vacsorázom ma itthon, Emilia meghívott magukhoz vacsorára. És…megkért, hogy magyarázzam el a húgának néhány dolgot biológiából. Szegényke, nehezen érti meg, amit olvas.
Agatha néni vonásai ellágyulnak, s rám mosolyog. Olyan régóta ismer, hogy szinte elvárnám, hogy észrevegye, ha hazudok neki. De azt hiszem, az igazi bizalom olyan, mint az övé. Még csak nem is kételkedik bennem soha. Bezárom az ablakot és mosolyogva a szekrényhez lépek.
- Jól van, akkor megmondom, hogy nem vacsorázol ma itthon. De ha lehet, ne maradj soká, tudod, mennyire aggódnak érted minden egyes alkalommal, amikor este elmész itthonról.
Szelíd mosollyal bólintok, s amint kilép a szobából, el is tűnök a fürdőszobában, hogy kicsit összeszedjem magam és átöltözzek. Az előre megbeszélt cuccal kidíszítem a harisnyatartómat, majd gyorsan fogat mosok és már ki is libbenek a szobából. Olyan halkan tűnök el a házból, amennyire csak lehet. Nem kell a feltűnés vagy az, hogy felfedezzék, miféle öltözékben távozom.
Útközben elintézek néhány telefont és elfogadok pár meghívást. Csupán néhány hónapja vetettem bele magam ebbe az életbe, mégis úgy érzem, mintha születésem óta intéznék hasonló ügyeket. Nem volt nehéz belejönni, csak élveznem kell, hogy közismert vagyok és a zsebpénzem is jócskán gyarapodott azóta. A legjobb az egészben, hogy annak mutathatom magam, aki talán nem is vagyok és semmi sem történik, amit én nem akarok. Én irányítom a dolgokat, ez pedig magabiztosságot kölcsönöz nekem. Ahogy beérek a megszokott találkahelyre, átfutom az sms-eket, hátha Nick írt, hogy közbejött neki valami, hiszen…ebben a „szakmában” ezt sosem lehet tudni. Ám semmi sem érkezett tőle, így nincs más dolgom, mint várni.
Kb. tíz perc késé után szoktam azt mondani, hogy hagyom a francba az egészet. Most talán mégis érdemes hozzácsapnom még öt percet, de az én türelmem sem véges és ha neki csak ennyire fontos az üzletünk, akkor engem sem érdekel. Ahogy letelik az általam meghatározott idő, bosszankodva indulok el a másik irányba, egyenesen nekisétálva Nick-nek.
- Késtél. –jegyzem meg vádló tekintettel, s a kezébe nyomom a tasakot. – A pénz ráér, szerintem most elhúzok. Ma korábban kellene hazaérnem. –hangom kissé sértett, kikerülve őt továbbsietek.

Felháborodva figyelem, hogy még ő kér számon. Mintha bármi oka vagy joga lenne hozzá, miközben ő volt, aki késett, ki tudja, milyen hülye oknál fogva. Nem mintha ismerném vagy sokat tudnék róla…bár neki köszönhetem, hogy most az lehetek, ami vagyok a partiarcok köreiben, de csak a nevét tudom és azt, hogy veszettül jól csókol.
- Hogy miért? Húzz a francba, Nick, én is azt teszem! – szólok oda bosszúsan, s csak egy elgyötört nyögés tör fel ajkaim közül, amikor nem túl erősen, visszaránt. Türelmetlenül várom, hogy végezzen jelenlegi tevékenységével és miután illatmintát vett rólam, engedjen végre haza. Most egyáltalán nincs hangulatom ahhoz, hogy nyelve villámlátogatást tegyen a számban, alaposan felhúzott és ilyenkor az a legjobb mindenkinek, ha messziről elkerül. Nem vagyok egy hisztis p*csa, de néha legszívesebben kitombolnám magamból a dühömet, kivételesen színjózanon. Buli arra ébredni, hogy semmire sem emlékszel a tegnap estéből, így legalább nem kell megküzdenem a bűntudattal, hogy másokat tömök a tudatgyilkos szereimmel. Ám két ilyem memóriavesztett alkalom után úgy határoztam, sosem fogok úgy becsípni, hogy nem emlékezzek arra, ami velem történt. Az én személyem ezeken a partikon szent és sérthetetlen, nélkülem mire mennének? Az alkohol néha már kevés ezeknek a tagoknak. Nick köszönésére, ahogy érzékkorbácsoló hangon a fülembe búg és közben észrevétlenül kirabol, csak egy követelő mosollyal felelek, a ajkain tartva szemeimet, megvárom, hogy elpakolja a cuccot.
- Hogy te mekkora egy s*ggfej vagy… - jegyzem meg széles mosollyal, ami azonnal le is feslik arcomról, ahogy megpillantom a váratlan jövevényt. Ahogy Nick mögé kerülök, veszem is a lapot és a kis tasakot a legnagyobb óvatossággal veszem vissza, s pakolom a jól megszokott helyre. Felvont szemöldökkel érzékelem, hogy a fenekembe markol, s bosszankodva teszek is pár lépést, hogy távolabb kerüljek a menőmanő harcosoktól, ők meg intézzék el egymás közt, én ebből kimaradok. Nem mintha annyi mindent tudnék hozzátenni az én hatalmas fizikai fölényemmel. Halkan felnevetek erre a gondolatra, s a sikátor végéből beszűrődő zajokra figyelek. Szinte minden kivehető, még egy ilyen nagyvárosban is, ha csendben figyelünk a részletekre. Az éjszaka hangjai pedig különösképpen lenyűgöznek. Ahogy egy apró kavics végiggurul az aszfalton, felcsendül egy sziréna vagy egy riasztó vad hangja, ahogy valaki hangosan kacag. Persze, amióta a partikon nyomulok, nem igazán szakítok időt a csendes szemlélődésre. Miközben nekilapulok a sikátor enyhén nedves falának, s lecsusszanok a földre, tekintetemet az óriásra szegezem.
- Na, mi lesz, haver?! Átadod vagy nekem kell elvennem? – kérdezi nagyon határozott és magabiztos hangon, s a következő pillanatban máris bemos egyet Nick-nek. Tekintetét rám szegezi.
- A r*bancod is kaphat! – jelenti ki, s látom rajta, hogy már igen nehezen bírja a napi adagja nélkül. Miközben újra felemeli kezét, hogy esélyt se adjon Nick-nek arra, hogy visszatámadjon, én felállok, s dühtől remegő hangon szólok oda neki.
- Hé, barom! Megkapod a cuccot, de akkor tűnj el innen! – vigyorog, mint aki először lát szivárványt, majd ahogy odadobom neki a tasakot, elégedetten csúsztatja a zsebébe. Én közben Nick mellé érek, arcát vizsgálgatva fordulok felé. – Jól vagy? – Közben a Troll mozdulatlanul, merev tekintettel figyel minket, s mosolya kiszélesedik arcán.
- Figyeljetek már! Nincs kedvem egyedül szívni, mit szólnátok, ha szórakoznánk kicsit így hármasban? - ilyenkor fogalmazódik meg bennem a kérdés: senki sem akarja megjavítani azt az átkozott kerítést, amelyen keresztül az ilyen álltok kiszabadulnak?

Most meg mi baja van? Komolyan mondom, nem értem a pasikat, pedig már jó néhányan lekaptak egy-egy partin. Sőt, nagyrészt hímegyedekkel lépek üzleti kapcsolatba, de úgy fest, az előttem álló példánnyal valami nincs rendben. Mindegy, a lényeg, hogy neki éppannyira szüksége van rám, mint nekem rá, szóval valahogy kibírom, hogy nem értem.
Azt gondoltam, semmiféle meglepetés nem érhet és egész jól mozgok ezekben a körökben. Nos, úgy fest, meglepetések mindig érhetik az embert. Nick morgolódására csak megforgatom szemeimet, s felsóhajtok halkan. Igen, s*ggfej, ám csak gondolatban mondom ki újra.
Egy percig sem hezitálok, miután az óriás behúz Nick-nek és fenyegetőzni kezd. Ok, tisztában vagyok a tasak értékével és azzal is, hogy ez elég nagy veszteség lenne, de inkább szívja tele magát vele, mint elintézze a…szóval Nick-et. Neki azonban nem tetszik a kis akcióm.
- Nem, nem vagyok bolond! De ha te annak érzed magad, akkor menj csak oda hozzá, hogy beverje a képed! – dühös reakciót vált ki belőlem, de erről igazán nem tehetek. A sikeres rúgás után, meglepetten nézek rá, fogalmam sem volt arról, hogy ilyet is tud. Időm azonban nem nagyon van arra, hogy mustrálgassam a csillagok közt szédelgő Trollt, mert Nick megragadva a csuklómat, maga után vonszol.
- Nick… - nyögöm dühösen, mert nem viselem túl jól, ha marionett bábnak néznek, de végül nem fejezem be a mondatot, mert ő kezd bele a mondandójába. És már megint lecsesz. Nem hiszem el, ha nincs a kis közjátékom, még csak időt sem nyert volna.
- Hát persze…nem miattad csináltam, jó? Azzal fenyegetett, hogy engem is megüt és nem játszani akart velem. Nem akartam megvárni. –persze, ez is igaz, de ha nem akarja, hogy miatta is legyen, akkor ezt a részt kihagyhatom. Nem szívesen néztem volna végig, hogy bántja őt, ki tudja, mit tett volna velem, ha Nick-et lerendezte és magyarázkodhattam volna a szüleimnek. Nem tudtam volna mit kitalálni.
Veszek egy mély lélegzetet, ahogy beérünk az egyik lépcsőházba, de meglepetten szisszenek fel, ahogy hátam a falnak ütközik, s tekintetem találkozik Nick szigorú tekintetével. Nyelek egyet, lélegzetemet visszafojtva várom, hogy a Troll elhaladjon mellettünk, közben dacosan pillantok fel újra erre a csapásra.
- Na és? Az a te bajod, nem érdekelnek a veszteségeid! – eszembe jut, hogy eltoljam magamtól, s egyedül induljak haza, de még a tasak is nálam van és talán a Troll és…egyéb kifogások? Mi a franc ütött belém? Nem ismerem, nem kell sajnálnom semmit, mert nem hibáztam azzal, hogy nem hagytam neki, hogy megölesse magát ezzel az izomtömeggel. Mozdulatlanná dermedek, s próbálok nem riadt őzikéhez hasonlóan viselkedni, miközben arra gondolok, hogy teste a testemhez préselődik. Megköszörülöm a torkom, s amint kellő távolságra kerül a Troll, nagyon lassan magamba szívok egy nagy adag levegőt.
- Haza kell mennem… - szólok halkan, de ugye nincs ez így jól. A partikon én szolgáltatom a cuccot és idegen pasikkal smárolok. Nem fogok épp most beparázni. Tenyeremet a mellkasára helyezve, eltolom magamtól, hogy kicsusszanhassak börtönömből. Az ajtóhoz lépek, s onnan nézek vissza rá.
- Jössz velem? Vagy maradsz?!

Zavar a közelsége. Nem mintha nem történt volna már köztünk ez-az, de az ösztönösen jött és úgy voltam vele, lássa, mennyire vagány csajjal van dolga. De nem kell, hogy ilyen közelről bámuljon a képembe, nyomasztó mozdulatlanságban, mintha bármelyik pillanatban végezhetne velem vagy rám támadhatna, mint valami szadista, perverz sorozatgyilkos.
Csípőre tett kézzel, dacos tekintettel fordulok újra felé, ahogy belekezd mondandójába. Lekicsilányoz. Mi jöhet még?! Kitartóan fixírozok egy pontot a falon, mert nem fogom kimutatni, hogy sértőnek találom a feltételezését. Persze, hogy fontos nekem a munkakapcsolatunk, de amikor valaki el akarja látni a baját, nem tudok a munkára összpontosítani. Ok, néhány hónapja belekeveredtem ebbe az egész furcsa világba, de nem felejthetjük el, hogy előtte egy tökéletes családban, tökéletes neveltetésben részesültem és most is elvárják tőlem, hogy ne essen folt a becsületemen. Bármiféle mocsokba is zuhanok, a látszatot otthon fenn kell tartanom.
- Igen, na és? Én pedig feláldoztam azt a nyamvadt tasakot, illetve…feláldoztam volna az érdekedben. De neked csak a sz@ros üzlet számít, nem igaz? Fontos ez az egész nekem is, de nem jobban, mint a testi épségem. – hangom enyhén vádló, pedig én igazán megpróbáltam visszafogni magam. Nem kioktatni akarom, hiszen mégis csak ő a munkaadóm vagy mifene, de elég, ha a szüleim előtt vagyok engedelmes kislány.
- Tudok vigyázni magamra! – hangomban dac és ellenállás érezhető, ennek ellenére kissé megrémítenek a baljós szavak és máris másképp állok a dologhoz. – De…nem szívesen tenném meg ezt az utat egyedül. Mérges vagyok, ilyenkor kell, hogy eltereljék a figyelmemet a hülyeségeimről.
A büszkeségem nem engedné, hogy mást mondjak. A szüleim megtanítottak arra, hogy egy Austin sosem lehet gyenge vagy elesett, egy nőnek meg kell állnia a talpán és kész.
A fák lombjainak halk neszelése valahogy mindig a frászt hozta rám. Most annyira dühös vagyok, hogy még ez is hidegen hagy. Egy forró zuhanyt akarok, az ágyamat és egy fagyit. Azt hiszem…
Közben végre elindulok, de csak lassan, hogy megvárjam Mr Zombie Dollt. Egész úton csendben maradok, s ő sem igazán akar beszélgetni, ezért rendkívül örülök, amikor végre lefordulunk az utcánkban. A látvány, ami elém tárul, meglep. Egy autó, ráadásul egy átkozottul méregdrága autó parkol előttünk és a belőle kimászó pasas az anyámmal beszélget, nagyon kellemesen. Felsóhajtok és kétségbeesett pillantást vetek Nick-re.
- Figyelj, nem vagy s*ggfej-paraszt-bunkó, csak…maradjunk itt, ok? Nem mehetek most be, az anyám megöl, ha észrevesz…itt…veled. – gyengéden fogom meg a kezét, s behúzom az egyik romos kúria mögé, ahonnan még tisztán láthatom az eseményeket. Micsoda kilátás!
- Utálom a szüleim barátait! Pénzes barmok, akik azt hiszek, annyira jópofák, csak mert jó pénzért bárki nevet a szánalmas vicceiken. És úgy kezelnek, mint egy idiótát. És mindig azzal zaklatnak, hogy ideje lenne megházasodnom. Nem is beszélve Esteban bácsikámról, amikor nálunk vendégeskedik, örülök, hogy nincs fegyver a házban, mert biz' Isten lelőném.– fakadok ki mérgesen.

Képtelen vagyok leplezni, hogy dühös vagyok. De ez most komoly? Csak azért, mert késett egy kicsit? Volt már erre példa mások részéről is, talán csak ez a nap volt túl stresszes számomra vagy azért lehet, mert még sosem késett, sőt, általában már itt volt, mire jöttem.
Nick rideg tekintete és szavai kicsit elbizonytalanítanak, de valahol csak még inkább fellobbantják bennem a harag lángjait. Nem értem, miről beszél vagy mi ütött belé hirtelen. Próbálok nem kifakadni és egy-két kelletlen szó kíséretében kifordulni önmagamból.
- Őszinte legyek, Nick? Nem a pénz miatt csinálom! Születésem óta unalmas, sznob alakok vettek körül, kezdve a szüleimmel, akiket szeretek, de utálom azt, hogy sosem tudnak rám elég időt szakítani. Hogy egy idegen, megkeseredett vén pénzeszsák szavára kilométereket repülnek, de velem hetente háromszor beszélnek személyesen és akkor is nehezen vetkőzik le a rájuk erőltetett kimért szerepeket. Ha ez az ára annak, hogy kacsalábon forgó palotában éljek és mindent megvegyek, amihez épp kedven szottyan, akkor inkább nem kérek belőle. És igen, talán egyfajta lázadás vagy nevezzük hóbortnak, kihívásnak, hogy beléptem ebbe a világba, de azóta vannak barátaim…és végre nem úgy kezelnek, mint valami sérthetetlen kegytárgyat, hanem normális emberként bánnak velem. Nem kell, hogy megkíméljenek, nem akarok egy törékeny üvegpalota védelmében élni, ami bármikor darabokra törhet! – fakadok ki mégis, akaratom ellenére, de valahol jól is esik, hogy végre kimondhatom ezeket a szavakat hangosan és valaki hallja. Valaki, akiről rohadtul nem tudok semmit. Néha legszívesebben a szüleim képébe vágnám, hogy kikkel is találkozom péntek éjjel, s mivel töltöm a tanulásra szánt időmet. Egész úton némán hallgatom a csendet, kezemben szorongatva azt a hülye kis tasakot, miközben azon kattog az agyam, hogy miért mondta Nick, amit mondott. Ennyire fontos neki, amit csinálok? Hisz bármikor találhatna nálam sokkal csinosabb, szebb, belevalóbb bigét is erre a feladatra. Különben is…a francba! Nem tudok mást tenni, mint megállni, s Nick-et is rákényszeríteni, hogy kövesse a példámat. Nem akarom, hogy lássa rajtam, mennyire nagy a kockázat, s valójában sosem lenne merszem kipakolni a szüleimnek, ezért veszek egy mély lélegzetet és egy ideig csak a fák lombjainak suttogására koncentrálok. Nick minden szava, némi fáziskéséssel jut el agyamig, de utolsó mondatára gyorsan reagálnak tagjaim. Ujjaim kétségbeesetten fonódnak karjára.
- Nem! Ne menj el…kérlek! Nem akarok itt maradni egyedül, menjünk el valahová! Inni akarok! – vágom rá magamat is meglepve, hiszen nincs még péntek és holnap suliba kéne mennem, de nem akarok most hazamenni. Agatha néni ilyenkor már úgysem ellenőrzi, alszom-e és ahogy látom, a szüleimet is lefoglalják a saját vendégeik. – Talán nem illek a világodba, de a sajátomat gyűlölöm! Te biztosan ismersz valami helyet, ahol elüthetjük az időt…és közben talán…mesélhetnél magadról egy kicsit!

Az anyám szerint, kár jártatni a szánkat, mert a férfiak képtelenek felfogni és végképp képtelenek átérezni mindazt, amit mondunk. Szóval…ahogy kiejtem ajkaimon a szavakat, szinte nyomban meg is bánom, hogy elmondtam neki, mert a reakciója ridegebb, mint egy kőszoboré. Talán most még jól is esne egy füves cigi, hogy ne húzzam fel magam még inkább, s érezzem, ahogy a benne lévő illékony méreg roncsolja a szervezetem. Legalább nem kell olyan szánalmasan unalmas életet élnem, mint a szüleimnek, akik rám akarják kényszeríteni a saját akaratukat.
Egyáltalán nem is kellett volna szóba elegyednem ezzel a s*ggfejjel. Igazából azt sem tudom, miért bosszant annyira a ridegsége…nem is ismerem, semmit sem tudok róla, az is bőven elég, ha néha nekib@sz a falnak és kivadássza a tasakot a helyéről, majd lelép, ahogy szokott.
- Igazad van, Nick. Mindenkinek az… - csak ennyit reagálok, hasonlóan rideg nemtörődömséggel.
Hallgatásom is elég beszédes lehet jelen pillanatban. Ez az este már csak jobb lehet, legalábbis azt gondolom egészen addig, míg meg nem pillantom a vendégünket. Ebben a szent percben csak azt érzem, hogy szeretnék eltűnni, mindegy, hová és hogyan és kivel…nem csoda, hogy mindazok ellenére, hogy úgy érzem, Nick a háta közepére sem kíván és szeretne már megszabadulni a társaságomtól, arra kérem, maradjon velem.
Tekintetében mintha némi bizonytalanságot fedeznék fel, s ahogy hátam újra randevúzik a fallal, pislogva nézek fel rá. Kíváncsiságomból adódóan mindig sikerül csalódnom kicsit, de van bennem annyi büszkeség, hogy ne lássa rajtam, mennyire bánt és felbosszant minden szava.
- Igazad van, Nick. Jobb lenne, ha most is itt hagynál a fenébe, majdcsak távozik a vendégünk és akkor bemehetek a házba. Aztán majd.. felhívsz vagy írsz egy sms-t, hogy mikor találkozzunk legközelebb. Ahogy eddig is.
Vágom rá bosszúsan, tekintetem a mögötte lévő facsoportosulásra téved. Nem érdekel tovább. Ha otthon kell lennem, a családom bábja vagyok…illedelmes, tökéletes és kifogástalan, aki akkor sem enged a könnyeinek, ha legszívesebben kirohanna egy-egy ünnepségről és zokogásban törne ki. Igazán nem számít, ha közben mások is úgy kezelnek, mint egy marionett figurát. Lehet, hogy a partikon mindenki ismer, kedvelnek, mert megkapják tőlem, amire szükségük van ahhoz, hogy jól érezzék magukat és amire nekem is egyre többször van szükségem ahhoz, hogy szabad lehessek. De sosem leszek igazán az. Sosem. Kitartóan pásztázom a talajt, majd Nick kissé eltávolodó alakját, s némi daccal tekintetemben, újra felpillantok rá.
- Igen, biztos. Ezt akarom. Veled akarom tölteni az estét, ahogy te szoktad ilyenkor! És nem érdekel, hogy te mit gondolsz erről. Ez az én döntésem! Szóval ne érdekeljen az, ami eddig is hidegen hagyott téged és dobj a mély vízbe! – felelem egészen higgadtan, ahhoz képest, amit most érzek legbelül.

Fogalmam sincs, miért csinálom ezt. Valóban azt akarom, amit kérek? Tényleg meg akarom tapasztalni Nick világát? Bár eleinte valóban felszabadító volt bekerülni egy olyan közegben, ahol senki sem figyel oda a szavaira, a tetteire, ahol nekem sem kell ügyelnem minden egyes, apró mozdulatomra és ami tele van furcsa dolgokkal, titkokkal, olyan emberekkel, akiknek az én életem talán álom, de számomra rémálom.
Bár mindig vigyáztam arra, hogy csak abból az italból igyak, amit én magam szereztem, s arra is, hogy ne legyen annyira részeg, hogy másnap ne emlékezzek semmire. Rontana a hírnevemen és a családomén is, ha bárki felhasználna ellenem bizonyos infókat a titkos életemről. Igazából azt sem értem, miért hagytam, hogy Nick - akiről semmit sem tudok, csak annyit, hogy a mentorom és tartozom neki, hisz nélküle ez nehezebben jött volna össze-, lesmacizzon a sikátorban többször is.
- Jó. – reagálom kissé dühösen, mindvégig a szemébe nézve, amíg váratlanul kezébe fogja kezemet, s egyetlen szó nélkül elindul valahová. Szívem önkéntelenül is a torkomban kezd dobogni, amikor megérzem, hogy ujjai az ujjaim köré fonódnak. Talán félek. De mi a félelem? A jégcsodák, melyek végigkarcolják a gerincemet, miközben az ájulás határán vagyok? Amikor az adrenalin hatására mérhetetlen nagy erőt érzek magamban? Amikor tompán lüktet a fejem, s azzal biztatom magam, hogy csak egy álom az egész és hamarosan felébredek majd az aranykalitkámban? Igen, valami ilyesmi. Most viszont átkozottul izzad a tenyerem és a szívem ki akar ugrani a kis odújából. Hogy férhet el olyan sok érzés olyan kicsi helyen? Gondolataimból Nick megjegyzése cibál vissza a MOST-ba.
- Nem kell ilyeneket mondanod nekem! Nem ismersz még, addig beszélek, amíg akarok és senki sem hallgattat el. – teszem hozzá, bár kétség sem fér hozzá, hogy nem egészen arra gondolt, amire én. Nyelek egyet, kissé erősebben szorítva meg kezét, s megállok, késztetve, hogy ő is tegyen így. Nem akarok úgy létezni, mint egy aranybevonattal ellátott, törékeny virágcserép egy ablakpárkányon. Nem érdekel a kockázat sem, sőt, inkább vonz. Néha attól félek, az a hely, az a valami, amire én vágyom, csak elmém hozzáférhetetlen rejtekében létezik.
Szavai gondolkodóba ejtenek. Már semmit sem tudok biztosan, csak azt, hogy akarom. Azt akarom, hogy mutassa meg mindazt, amit annyira nem akar megmutatni. És amit valahol talán én sem akarok igazán megismerni.
- Bízom benned, Nick! – válaszolom halk, de magabiztosnak tűnő hangon, s egy pillanatra lesütöm szemeimet. – Oda megyek, ahová te viszel. És azt a szert próbálom ki, amit tőled kapok. Nem fogok a saját akaratom útjába állni. Bevállalom, ha van elég merszed hozzá, hogy beavass! – rendkívül izgalmasnak találom –minden félelmem ellenére is-, hogy úgymond megszökhetek ma éjjel. Az anyámnak bizonyára fontosabb a befolyásos barátja és azt sem venné észre, ha az UFO-k rabolnának el a szobámból. Különben is, ha már drogokat árulok és party-kon veszek részt, talán nem ártanak még inkább bennfentesnek lennem és több mindent megtapasztalnom ebből a világból. Nick pedig a legmegfelelőbb mentor lehet ebben. A kezét továbbra sem engedem el, pedig talán őt zavarja, hogy hozzáérek, végül gyorsan el is engedem és elmosolyodom. Néha megrémít a viselkedése, az, ahogyan beszél és hogy ennyire antiszoc módon áll hozzám, de elfogadom, hogy ilyen. Gondolom, nemcsak velem, hanem úgy általában. Különben is, valahol pont ezért találom ennyire érdekesnek és…nem is tudom még milyennek. Mostanában egyre több olyan érzésem van, amiket nem tudok kifejezni.

Pislogva hallgatom Nick szavait és egy pillanatra egészen elbizonytalanodom. Nem értem, miért kiabál velem. Ha tényleg nem érdekli, mi van velem, akkor nem kellene érdekelnie annak sem, mi történhet. Vagy ennyire nehezére esne találni valaki mást, akit néha lesmárolhat a sikátorban és aki talán ügyesebb is, mint én?
Úgy érzem, nem érti, mit szeretnék. Egyáltalán miért mondja, hogy nem csinálhatja azt, amit akar, miközben pontosan megcáfolja önmagát. Az én zárt világommal szemben Nick és azok világa, akiket itt megismertem teljesen szabad. Nem érzik úgy, hogy láncok fűzik valahová, hogy aranykalitkába zárva várják, hogyan döntenek mások a jövőjükről. De hogyan is érthetné ezt egy Nick? Végül úgy határozok, nem szólok semmit, meggyőzni úgysem tudom és nem szeretem, ha kiabál velem. Ahogy megállunk, kissé bűnbánóan pillantok fel rá, mert egyáltalán nem az volt a célom, hogy feldühítsem. Amit mondtam, tényleg komolyan gondoltam. Bízni akarok benne.
- Nem értelek, Nick. Végre kicsit szabad akarok lenni, te pedig pontosan úgy kezelsz, mint a szüleim. Mintha valami ostoba kislány lennék, aki semmit sem tud a világról! Tudod mit? Lehet, hogy nem vagyok annyira…tapasztalt, mint te vagy bárki azokon az átkozott party-kon, de nem vagyok hülye! És nem félek, mert ha nem kockáztatok, akkor olyan elcseszett leszek, mint mindenki az én világomban.
Hátat fordítok neki és úgy döntök, inkább egyedül csinálom végig. Ha ő nem avat be, akkor majd valaki más…biztos vagyok benne, hogy vannak nála jobbak is, elegem van már, hogy amióta csak először találkoztunk pár másodpercre a sikátorban, úgy gondolok rá, mint valami titokzatos fantomra, hagyva, hogy megfertőzze az elmémet. A fenébe is, hiszen semmit sem tudok róla igazán. Ez az első alkalom, hogy ét mondatnál többet i váltok vele és majdnem az első, amikor nem tapadt azonnal az ajkaimra. Az első ilyen eset után alig tértem magamhoz. Úgy estem be a szobám ajtaján, mint aki szellemet látott, s reggelig agyaltam, hogy a fenébe lehettem annyira őrült, hogy viszonoztam és előadtam a vagány dílert, ahelyett hogy jól képen töröltem volna! De ő is csak olyan, mint a többiek. Olyan? Ahh, éljen a határozottság! Azt sem tudom, mit akarok igazán…
Miközben ő előre megy, én inkább lassítok. Karjaimmal finoman átölelem magam, így védekezve a hűvös szellő ellen, mely hirtelen megérintett, pedig egészen eddig a pillanatig fel sem tűnt nekem. Próbálom visszatartani könnyeimet, mert nem vagyok én porcelánbaba, hogy azonnal pityeregni kezdjek, ha valaki rám szól vagy valami rosszat csináltam. Pontosabban, már nem akarok az lenni, mesebeli hercegnő, csíkos rabruhában. Már-már kezdek arra az elhatározásra jutni, hogy fogom magam és ellenkező irányba indulok tovább, amikor Nick újra felém fordul, s egészen kedvesen szól hozzám. Bár szeretnék, képtelen vagyok viszonozni a mosolyát, ami egészen jól áll neki.
- Sajnálom, Nick, én sem felbosszantani akartalak. És…nem szeretném, hogy úgy érezd, felelősséggel tartozol azért, ami történhet velem. Senki sem hibáztathat téged azért, amiről én magam döntök. Akkor sem, ha ahogy te mondtad, gázul üt i a dolog. Ismerem a határaimat, ha nem így lenne, már az eddigi partikon is leihattam volna magam, ágyba bújhattam volna mindenféle idegennel vagy túladagolhattam volna magam gondolkodás nélkül. De van felelősségérzetem, tudom hol a határ, akkor is, ha feszegetem néha, mert tudom, hogy ez nem elég nekem. Szabad akarok lenni végre! És… - be sem fejezem, Nick a szavamba vág és megragadja a csuklómat. Összevont szemöldökkel lépkedek mellette, igazából azt sem tudom már, mit akartam mondani. És azt sem tudom megnevezni, amit most érzek. Talán félelem? Fogalmam sincs, de eddig sem úgy tűnt, mint egy elmebeteg sorozatgyilkos. Pedig egészen izgalmasan hangzik, mi más adhatna nagyobb szabadságot, mint egy éles, áthatóan fénylő penge, mely elvágja azt a kínzóan erős kötelet, ami az élethez láncol? Újabb hűvös lehelete az éjnek, ami magamhoz térít bizarr gondolataimból, s ahelyett, hogy tovább fantáziálnék, inkább faggatni kezdem őt.
- Hová megyünk pontosan? Mesze van ez a hely? Ésés…kik vannak még ott?

Nagy levegőt veszek és próbálok nem zavarba jönni a szókimondóságától. Már meg kellett volna szoknom, az én hibám. Igaz, a saját világomban még a légvételeimre is oda kell figyelnem, nemcsak a szavaimra. S mindenki más is így tesz körülöttem.
- Ok, Nick, figyelmeztess! Felfogtam, átgondoltam és ezt akarom! Különben sem értelek, eddig sem érdekelt az egészségem. – vetem oda kissé panaszosan. Valójában fogalmam sincs, miért zavar ez. Eddig sem érdekelt különösebben, én tettem a dolgom, ő pedig maradt egy fantom, egy rejtélyes idegen, aki közel sem mesebeli lény. És én nem is vágytam több mesére.
A mesék különben is telehazudják a gyerekek fejét. Bár tanulságosak is olykor, mégis...van bennük valami gonosz káröröm, mint a bohócokban. Íróik tisztában vannak vele, hogy amit írnak, csillagévnyi távolságra van a valóságtól, csak egyetlen lépésre a horrortól, s hogy a gyerekek mindent elhisznek, mert még képesek azt látni, ami nincs. Vagy ami hiába van, felnőttként már nem találhatunk vissza. Felnőni nem más, mint betévedni abba a labirintusba, ahonnan nincs kiút többé. És nem találhatsz vissza a „valóságba”.
A sikátor utáni rejtekhely furcsa, ijesztő bejáratánál megtorpanok. Komolyan itt szokott lógni ilyenkor? És hol vannak a többiek? Feszülten pillantok körbe, majd kérdésére újra a bejáratot kezdem pásztázni.
- Nem, nincs… - motyogom halkan. Mégis mit kérdezhetnék? Laikus szemek azt is hihetnék, hogy ez valamiféle sorozatgyilkos búvóhelye. Beljebb lépdelek, s alaposan körülvezetem tekintetem a helyiségen. Furcsa, ilyeneket csak filmekben láttam eddig és ott se sokat. Arra számítottam, hogy valami modern helyre visz, ahol van zene és betépett emberek, de legalábbis azok, akikkel ilyenkor elvan. Igaz, nem ismerem még eléggé ahhoz, hogy csak úgy minden ok nélkül bízzak benne, de miért akarna ártani nekem? Hisz nélkülem neki is nehezebb lenne és lássuk be, hasznos vagyok számára.
Közben persze figyelek rá is, s meglepettem szemlélem, ahogy megszabadul néhány ruhadarabjától. Végigvezetem rajta tekintetem, s zavartak pillantok gyorsan a bejárat felé, ahogy rám néz. Talán jól jönne most egy cigi.
Leveszem a dzsekimet, s csak a sötétkék felsőmet hagyom, majd megszabadulok a kényelmetlen balettcipőszerűségtől, ami egy számmal kisebb, mint a lábam, mert anya szerint így csinos és a keleti nők is összetörnek pár csontot a lábaikban, csak azért, hogy jobban mutasson. Beljebb sétálok, de egyelőre nem merek leülni vagy ilyesmi. Azt sem tudom, mit és mire használ itt.
- Igazán…kedves hely. Nem erre számítottam. – jegyzem meg, nem azzal a várható elégedetlenséggel, hangom inkább kíváncsi. A kezében lévő cuccra siklik tekintetem. Kicsit elbizonytalanodom. Pedig nem ez az, amit akartam?
- Mielőtt bármit is elfogadnék, szeretném tudni, milyen a hatása! – szólok végül, mert igen, őrültségekbe is belemegyek, de ez talán még nekem is sok lehet. Odasétálok hozzá, kiveszem kezéből a cuccot és két ujjam között tartva, felemelem. – Nem emlékszem, hogy próbáltam volna ilyesmit eddig. De szeretnék tisztában lenni a következményekkel. – nézek fel rá kissé izgatottan. Nem fogok megfutamodni…nem fogok megfutamodni…ugye nem fogok? Ciki lenne bepánikolni, eddig is magabiztosan állítottam, hogy ezt akarom. Akkor most már kár volna visszakozni és elfutni, mint valami gyáva kislány. Akkor olyan lennék, amilyennek a szüleim akarnak látni. De én Savannah Dawson vagyok és amit egyszer elhatároztam, azon nem fogok változtatni.