Marléne S. Arwisc - sámán

Kislány koromtól fogva alapvetően zárkózott jellemnek hittem magam, de a mai napig nem pontosan úgy viselkedem. Kényszerűen megnyitottam magam a világ felé, és valljuk be, gyakorta kihasználom ma már a testi adottságaimat. Nem túl kellemes érzés, de mivel semmi nem rosszabb, mint a gyermekkorom óta üldöző emlékeim, melyek ma is elevenen élnek bennem, ezért tulajdonképpen könnyen megy azt hazudni magamnak, hogy mindaz, amit manapság teszek és tesznek velem, már nem is fáj. Sokszor cselekszem vagy beszélek azelőtt, hogy átgondolnám, kicsit agresszív is vagyok, de ez talán nem meglepő valakitől, aki több gyilkosságot is elkövetett még fiatalon.
Most már nagyon lassan öregszem, és még sok-sok évig élhetek, úgyhogy szépen lassan megtanulom ezeket a dolgokat jó mélyre ásni, hogy az animák ne használhassák fel ellenem. Sajnos azonban az álmaim gyakran árulkodóak még ma is, ezért igyekszem nem túl sokat aludni. De kimerült sem lehetek, a szakmám és a feladataim megkövetelik a testi és szellemi frissességemet.
Ami a külsőmet illeti, arra mindig is sok bókot kaptam, de nem mindig voltam büszke rá. Ha kislány korodban erőszakoskodnak veled, meg is erőszakolnak, akkor hamar utálni kezded magad. Ma már azonban biztonságban vagyok, elegáns és csinos ruhákat hordok, olykor direkt odateszem magam, hogy aki csak egy rossz pillantást vet a combjaimra vagy a dekoltázsomra, annak megkeseríthessem a világát. Ahogy mások megkeserítették nekem.


Az első késem
Az árvaházban kaptam. Az árvaházban, ahol azért voltam, mert találtak: fél évesen a kapuban, nem sivítva, nem bőgicsélve. Erősnek születtem, nem bírtak velem. No, nem fizikailag, nem. Hanem lélekben. Akkriban még sírtam ugyan, mert nagyo egyedül éreztem magam. De hamar elteltek az évek, és mivel - azt mondják - szépnek születtem, hamar meg kellett edződnöm, mielőtt még elcsúfítanak.
Nappal a legcsendesebb voltam, a legszorgalmasabb. Magamba ittam a tudást, mert több akartam lenni, mint egy az utcára hajított leendő kis kurva, akit még álmaiban is üldöznek ugyanazért, amiért nappali is: mert tetszem. Igen, mindig tetszettem a nagyobb árvaházi fiúknak, és szégyellem, de volt alkalom arra, hogy nem tudtam elég gyorsan kisurranni a lány mosdó ajtaján.
Ezért kellett a kés.
Egy fiútól kaptam. Nálam aligha volt idősebb, mert lassan öregszem, de már sok vagyok. Vagány volt, mégis valahol úgy éreztem, nagyon hideg. Sokszor láttam álmaimban is - ma már tudom, miért.
Besétált.
Neki hála tudtam éjszakánként átszökdösni a fiúk közé, hogy a Tőle kapott késsel elvágjam a torkukat. Mind meghalt, csak egyedül ő nem. A fiú, akit Crouse-nak hívtak, aki olyan közel került hozzám, hogy megkíméltem az életét egy késő éjjelen egyszerűen beesett hozzám a nyitott, elméletileg rácsos ablakon, és én már meg sem lepődtem ezen. Feltápászkodott a porból, és mélyen a szemembe nézett.
- Mindenki halott, kivéve kettőt. Egyet még meg akarsz ölni, jól tudom. Segíteni fogo, de ha megtetted, utána elhúzok. Eltűnök. Magadra maradsz.
- Nem érdekel! - vágtam rá. Hogy gyűlölet hajtott-e, netán félelem? Inkább a bosszúvágy, és az a keserédes - Crouse-tól eltanult - "megtehetem" érzet.
- Akkor hozd a kést - utasított végül, és kinyújtotta felém a kezét. Ilyenkor mindig az volt az érzésem, hogy még soha senki másnak nem nyújtotta ki. Megragadtam balját a jobommal, és bal kezemmel kardigánom zsebébe süllyesztettem Crouse kését. Ő végighúzta tenyerét az ablakrácsokon, és másodpercnyi idő alatt a rácsok helyét szürkés köd vette át, és egy másik szoba nyílt a túloldalon.
Jobban belegondolva Crouse az egyetlen hímnemű volt, aki nem a teste látta belőlem. És az egyetlen, akiben én sem azt. Többé nem gyilkoltam. Megszöktem én is, és találtam egy francia családot, ahová befogadtak engem.

Az első szikém
Marléne néven lettem kitűnő orvostanhallgató, majd biztos kezű sebész. Elhagytam a múltamat, próbáltam elfeledni Crouse-t a gyilkosságokkal együtt. De mint jó sebész, akitől elvárják, hogy a hegek kiválóan forradjanak, megtanultam valamit: sosem hagyhatunk nyomokat. Rettegtem tőle, hogy a férfi eljon majd, és végez velem. Mindig kulcsra zártam az ajtókat, behúztam az ablakokat. Miközben próbáltam sebészként többé nem elkövetni a tört és árva lelkem régi hibáit, egyre betegebbnek érezte magam. Gyilkosnak és üldözöttnek. Bűnösnek és áldozatnak.
Mindig magamnál tartottam egy szikét, és megfogadtam, hogy kíméletlenül elvágom vele Crouse torkát, ha a közelembe jön. De nem jött. És én hamarosan úgy kezdtem érezni, nekem kell utána mennem, hogy kiderítsem, ki ő tulajdonképpen, és mik ezek a furcsa képességek, melyekről - főleg a rémálmaim miatt - nem beszéltem senkinek.
Nyomozni kezdtem. Marléneként nem voltam veszélyben, visszamentem a régi árvaházba az aktáiért. Természetesen alig volt bennük valami értékes, de annyit sikerült találnom, honnan került ide. És a városnév, amelynél még sosem hallottam különösebbet, azonnal vonzani kezdett.

Az első pisztolyom
Bawaajigébe költöztem. Csak egyetlen bőrönd volt vele, meg az orvosi táskám. Albérletet kerestem a külváros egy csendesebb zugában, és egy Stefan nevű férfi fogadott. Kellemes hangulatú lakást ajánlott potom pénzért, én pedig úgy néztem, ha rám törne valamelyik éjszaka, meg tudnám tőle védeni magam. Belementem.
Később jöttem rá, hogy felé sem igazán néz a lakásnak, mert a von Leanderek brilliáns családi villájában él. Nem sokat találkoztunk, de egy alkalommal véletlenül egészen érdekes fordulatot vett a beszélgetésünk úgy egy hónap után.
- És, tetszik magának a lakás? - kérdezte nyugodt hangon, ahogy mindig is beszélt.
- Pocsék álmaim vannak - vágtam rá, majd gyorsan szabadkozni kezdtem. - Persze mielőtt idejöttem, ugyanez volt, száz százalékig nem a lakás hibájának fogom fel.
Láttam, ahogy arckifejezésében különös változást idéznek elő a szavaim.
- Milyen álmok? - érdeklődött finoman. - Csak, tudja, álomfejtőként szuperálok. Ez pusztán szakmai ártalom.
Meséltem neki Crouse-ról név nélkül, egy rossz álom szereplőjeként. Szót sem ejtettem azokról a dolgokról, melyek valóban megtörténtek velem. Ám figyeltem közben az arcát, és mintha így is a kelleténél többet tudott volna meg. A következő alkalommal ugyanis hozott nekem egy disznólábnak nevezett tenyérnyi pisztolyt, és így szólt:
- Vigyázzon, mit álmodik. Minden lehetséges.
Hamarosan rádöbbentem, mire is akart figyelmeztetni engem.

Az első megtorlásom
Nyitott nyakú, fekete bőrkabát. Sötétszürke nadrág, könnyű anyagú, sötétszürke sál. Fekete csizma, csak kényelmesen. Kecses, légies léptek. Gyilkos surranás, ahogy egy macskától tanultam.
Végiglépdelek a színes lámpasor alatt, tekintetem a környéket pásztázza. Nálam az orvosi táska valamelyest módosított egész berendezése: kések, szikék, injekciós tűk, olló, cérna, minden, ami kelhet. Kabátom belső zsebében pisztoly, a combomon lévő nadrágzsebben a töltények hozzá.
Vadászom.
A rettegés lépésről-lépésre erősebb bennem. Őt sosem találhatom meg, túl okos, túl erős. Túl régóta csinálja. De tíz vagy száz másikat elkaphatok helyette, és egyszer majd hozzá is eljutok. Nekem ezis elég. Sámán vagyok. Kemény beavatás, sok edzés kérdése volt. Nehéz, fájó, kegyetlen folyamat, de Crouse nem merészkedik az álmaimba többé.
A csapdám jól működik. Érzem, hogy van itt valaki, azt is, hogy engem figyel. A sámánok és animák harca ezen a szinten már kölcsönös dolog, vagy mi fejezzük be örökre, vagy ők. És én őket választom! Élesítem a fegyvertáramat. Kezemben Crouse kése - ezzel lopom el a képességeimet. Micsoda paradoxon! És egyszer Crouse is a terítékre kerül majd.


Csapdarajz (4)
Eszközmágia (3)
Jóslás (3)
Kiürítés (5)
Voodoo (5)


Foglalkozás: sebészorvos
Hajszín: barna
Szemszín: zöldesbarna
Ismert családtagok: nincs
Szexuális vonzalom: elméletileg férfiak, de eléggé nincs hozzájuk (se) gusztusom
Születés ideje: 1989. november 1.
Születés helye: Franciaország, Senlis
Családi állapot: egyedülálló
Vágyak: végezni Crouse-zal; végezni minél több animával; megérteni az álmok jelentőségét; bosszút állni a férfiakon; találni egyet, aki jobb
Félelmek, fóbiák: Crouse; halál; szexuális érintkezés; sötétség; szűk mosdók
Betegség, allergia: enyhe paranoia
Mélyre ható rossz emlékek: kiskoromban az intézetben többször erőszakoskodtak velem